Hazárdjáték

r.: Rupert Wyatt (2014)

A Hazárdjáték című remake úgy ékelődik be Rupert Wyatt rendező életművébe, mint a mikróban készíthető ételek szakácskönyve a nagymama megsárgult receptjei mellé.

A filmnek ugyanúgy történelme van, mint magának az emberiségnek. A történelem ismétli önmagát – s ez az ismétlés nem pontos rekreáció, hanem a meglévő sémák változatos keverése ugyanazokból a lapokból. Ebben pedig kulcsszó a „változatos”. Sajnos a Hazárdjáték nem nyújt igazán változatos két órát a nézőnek.

hazardjatek-990x556

story-time: Jim Bennett (Mark Wahlberg) szabadelvű egyetemi irodalomtanár, a 2010-es évek Keatingje, egyébként pedig szerencsejáték-függő, aki természetesen egy rakás pénzzel tartozik az uzsorásoknak.

Bennett egy antihős. Saját akaratából zuhan a mélybe, pontosan tudja, hol, mikor és hogyan kellene kiszállni, de nem teszi. Legfeljebb egy gunyoros félmosolyt küld búcsúzóul az elveszített zsetonok felé. A „bevezető” másfél órában van időnk elgondolkozni azon, mit is kellene éreznünk a főszereplő iránt. Megbízhatatlan, 200 másik hallgató előtt alázza meg diákjait, érzéketlen(nek mutatja magát). Molière talán ilyennek írná meg a ma Mizantrópját. Ez az „embergyűlölő” antihős felvet sok kérdést emberi kapcsolatairól, de ezeket Rupert Wyatt rendező mind szépen nyitva hagyja. Nem tudjuk meg, miért hidegen kimért az anyjával való viszonya, nem tudjuk meg, miért és hogyan gabalyodnak egymásba Amyvel, legtehetségesebb diákjával, így elég hiteltelen és alaptalan lesz a kapcsolatuk. Pedig a film végét is ez a szerelmi szál hívatott meghatározni, de az egész úgy sül el, mintha egy újabb vonalat hoznának be a történetbe – épp a legvégén.

A Hazárdjáték az 1974-es A szerencsejátékos remake-je, ami pedig Dosztojevszkij A játékos című regényének feldolgozása. Sajnos beleesik abba a hibába, ami tátongó fekete lyukként áll minden „felmelegítés” előtt: nincs belevéve a két film között eltelt 40 év, sem az, miért is volt szükséges újra elővenni ezt a forgatókönyvet. Nincs benne olyan elem, amelyet ne láttunk volna már. Természetesen nem ez a baj. De nincs benne egyediség, vagy ha akarom: egyéniség. A ’74-es film főszereplője, Axel Freed (James Caan) karaktere mentes attól a megírt távolságtartástól, ami Jim Bennett fent kifejtett jellemzője. Bár az eredetiben sincs igazán kidolgozva a szerelmi szál, de nem is érezzük hiányát. Sőt, ott valószínűleg túl lenne beszélve a történet, ha több információt kapnánk. Ugyanis a főhősnek vannak látható, megismerhető motivációi. A remake-ben azonban William Monahan forgatókönyvíró a balladai homályt választotta mesélőtársnak. Ez azonban akkor termékeny eszköz, ha valóban homályként használjuk, nem pedig vaksötétségként. Valamit muszáj lenne sejtetni a nézővel, hogy ne menjen fejjel a falnak.

A Hazárdjáték egyik legnagyobb gondja, és egyben valamelyest megmentője is, hogy a kétórás játékidő háromnegyedében semmi olyan nem történik, amivel elkapná a nézőt – hacsak nem egy teljesen szűz szemű érdeklődőről van szó. Az utolsó fél óra, a koreai negyed alvilága azonban bizonyítja, hogy Wyatt igenis ért az atmoszférateremtéshez, csak túlzottan tartotta magát a 40 évvel előbbi „alapműhöz”. Az említett félórában percekig senki nem szólal meg, de a helyiségek és sikátorok pillanatok alatt magukba szippantják azt, aki kitartott addig. Félhomályos termek, folyosók, sötét arcok és agresszív zene – ezeket végre nem klisészerűen használja a film. Egyik legfeszültebb pillanat, mikor Bennett egy színpadon sétál keresztül, talán a végzetébe. Mikor a pincében az utolsó tétre kerül a sor, az előző másfél óra ellenére, mégis izgulunk Jim életéért.

THE GAMBLER

Mit akar mondani nekünk ez a film? Hogy a bajban lévő társak közt komoly dinamika kell működjön, különben hamar véget ér a játékuk és az életük? Ezt a Pókerarcokból tudjuk, ott elég hibátlanul mutatták be. Talán hogy a sérthetetlen külsőről minden lepattan, de mögötte egy szeretetre vágyó és női (anyai) ölelést kívánó kisfiú szorong? Jack Manfred (A krupié) bár áthatolhatatlan külsőt vesz fel, mégis sokkal közelebb áll a nézőhöz. A Hazárdjáték cselekményéből igazából nem is derülnek ki sem a kérdések, sem a válaszok.

Nem tudunk Jim Bennett-tel együtt mozogni, hiszen pontosan látjuk, mi a hibája, persze kívülről mindig könnyebb a helyzet, de Jim is pontosan tudja a maga problémáját, ez kiderül a Frankkel való beszélgetéseiből.

THE GAMBLER

Álljunk itt meg: John Goodman nagyszerű mint Frank, a kliséalapú „valaha én is voltam csóró” uzsorás. Ő az, aki a fiókból előhúzott karakterébe életet és egyéniséget tud csempészni. A többiek már-már maguk karikatúrájává válnak a sztereotipizálás miatt. A nagydumás fekete gengszter (Michael Kenneth Williams) és a koreai „vállalkozó” (Alvin Ing), aki manikűr közben vereti meg ügyfeleit. Brie Larson mint Amy, a tanárába beleszerető diák, kifejezetten unalmas. Bár ez egyáltalán nem az ő hibája: egy papírmasé figurát elég nehéz életre kelteni, lehetősége sincs bemutatni a „szerelmet.” Jessica Lange (Jim anyja) nevéhez kötődnek a film legerősebb pillanatai, de ezt is leginkább a színésznő tehetsége adja, nem a forgatókönyvben rejlő lehetőségek. Végül pedig Mark Wahlberg, aki bár mindent megtesz, de mintha egy fogságban élő állat ébredne rá saját vadságára: szabadulna, de a rács visszatartja.

4/10 úgy tűnik, a legjobb alapanyagokból is lehet borzalmas vacsorát készíteni

fun-fact: Jim Bennett ingjei egyre világosodnak a film napjai alatt – feketében kezd, s az utolsó nap fehérben van

 

Reklámok

Mit szólsz hozzá?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s