r.: David Lynch (2017)
David Lynch és Mark Frost tartották magukat az ígérethez, miszerint 25 év múlva újra találkozik Laura Palmer és Dale Cooper.
SPOILERMENTES!
A kultsorozat két atyja, Lynch és Frost, nagyon jól egészítik ki egymást – egy interjúban Frost elmondta: ő fogja vissza a könnyen „lila ködös művészkedésbe” hajló Lynch-et. A 3. részben valószínűleg utóbbi győzött, ott van ugyanis tizenöt perc, mikor egyáltalán semmi képet nem kapunk arról, mi történik.
Vajon miért lehetett ekkora siker a Laura Palmer gyilkosa utáni nyomozásból?
A 80-as és 90-es évek fordulóján Amerikában a televízió a média alját, a szórakoztatás gödrét jelentette. Természetesen mindenki nézte, de „idiot box”-nak nevezték. A sorozatok akkoriban nem léptek túl az egymást másoló családi szitkomokon, detektív-történeteken. Magyarország is átvett belőlük párat: Egy rém rendes család, Egyről a kettőre, Bír-lak és a Magnum, illetve Miami Vice.
Mégis, a Twin Peaks nem feltétlenül a története miatt lett híressé, sokkal inkább a teremtett világgal, a hangulattal, a karakterek szerethetőségével és Badalamenti csodálatos zenéje.
Természetesen rengeteg oka, pontosabban összetevője van a Twin Peaks elsöprő sikerének.
- borzasztó okosan keveri a műfajokat: szappanopera, horror, krimi, bugyuta vígjáték, misztikum
- újítása, hogy minden rész újabb és újabb kérdéseket vet fel, amire a néző nem kap választ – a korábbi sorozatok (pl.: Hill Street Blues és a már említett Magnum, Miami Vice) mind az epizodikusságot választották, vagyis a rész elején felvetődött egy probléma, amit a rész végére megoldottak, mindig ugyanazon a dramaturgiai ösvényen haladva. A TP ezt vetette el és hozott egy újfajta narratív mesélést: az évadon átívelő problémát állította középpontjába.
- Lynch filmes vizualitása újdonság volt a nézőknek. Tévében addig nem látható döntött kameraállások, -mozgások, illetve a terek mélységének kihasználása és a horror vacui egyszerre való követése és elvetése új világot nyitott a tévé képernyőjén. Az üres terek használatával éri el a félelem tökéletes feszültségi fokát (egyértelmű előképe a Ragyogás)
- egyik legerősebb eszköze a sorozatnak, hogy sokkal hosszabban tartja ki a képet a fontos, nagyobb érzelmek pillanatában, mint azt megszoktuk – nem ott a vége, hogy Donna ül a padban és sírni kezd, de még jó pár másodpercig látjuk, mellette ülünk, zavaróan az intimszférájában
- és természetesen a feljebb említett zene. Hallhatunk könnyű jazzt, tini szerelmi dalt, de megjelenik a sötétség is, nem csak az álomjelenetekben, de Leland Palmer legtöbb megjelenésekor is. Minden fő karakternek saját vezérmotívuma van. Legjellegzetesebb Laura Palmeré, aki sosem jelenik meg a sorozatban – csupán a Fekete Barlangban rövid időre.
- és ami talán a legfontosabb: a nézőt gondolkodásra készteti. A kor kínálatában nem volt olyan sorozat, aminek nézése közben igazán oda kellett volna figyelni, a tévé szólhatott csak úgy, háttérzajként. A TP ebben óriási újítást hozott: nem hagyhatsz ki egy részt sem, mert nem fogod érteni a kettővel, vagy tizenkettővel későbbit. A puzzle-t te kell kirakd, nem segítenek benne az alkotók. Akárki akármit mond, a néző szeret gondolkodni, ki vagyunk éhezve a többlet tartalomra.
- továbbá komoly hatást gyakorolt a mai sorozatokra is, így a True Detective, Stranger Things, X-akták, Mr. Robot mind-mind nem ilyen lenne (ha egyáltalán lenne) a TP nélkül
És mit mond a 3. évad eddig megjelent négy része?
Ez a négy rész tele van ismét intrikával, sűrű szitán átszűrt rettegéssel, ami a legfinomabb szemcsékben adagolja az előző két évad legjobb hangulatait és még finomabb por alakjában megjelenő humorral, amit az arcunkba fújnak. Hihetetlen lassúságával ránt be minket a világába, ami nagyon jót tesz a sorozatnak is, de főleg nekünk, nézőknek. Kiugrik a mai felhozatalból, mer olyat csinálni, amivel 25 éve felborította a tévé világát. Néhol ugyan érződik, hogy kissé megragadt (szándékosan?) az akkori technikánál, s ez ma talán kicsit nevetségesnek hat. Nevetségesebbnek, mint az előző évadoknál, ami az akkori technikának is egy fokkal alatta volt. Itt például nagyon elüt az űrben a csillagokat eltoló óriás fej.
Fontos és pontos megfigyelést olvashatunk a Hollywood Reporter cikkében: ez nem egy sorozat, sokkal inkább egy 18 órás film lesz.
Más ez, mint az előző évadok. Nem érdemes azt várni, hogy azt ismételjék meg – Frosték szerencsére okosabbak és önállóbbak, mint a Star Wars készítői.
Az eddigiek alapján ez egy teljesen más sorozat lesz, itt nincs helye a melankóliának, a négyszer egy órában összesen két jelenetben történik visszamerengés: mikor James és Shelly meglátják egymást a bárban és Bobby Briggs első megjelenése. Természetesen mikor 25 év múlva visszatérünk a Twin Peaks-i sheriff irodába a recepción ülő Lucy mellé, visszamerengünk mi magunkban. De ez elkerülhetetlen. Ha nem így érzel, ez nem a te sorozatod.
Ez nem az a Twin Peaks. Sokkal több erőszakot láthatunk – az eredeti évadokban viszonylag kevés bemutatott erőszak volt. Itt azonban nem akadályozza semmi Lynch-et, hogy az erre való igényét kiélhesse. Sőt! okként szerepelhet ebben a döntésben, hogy az elmúlt évek alatt annyira megemelkedett a közönség ingerküszöbe, hogy muszáj is lett ezeket a bombákat bevetni.
Ez nem az a Twin Peaks. Itt kinyílt a világ. Járunk New Yorkban, Las Vegasban. Egy Twin Peaks-hez hasonló Buckhorn nevű kisvárosban, a Palmer-gyilkosságra hajazó tragédia történik, hasonló elkövetővel. Többet vagyunk Twin Peaks-en kívül, mint ott. De nem kell bánkódni: a hangulat adott, és ami a hangulatot most nagyon megalapozza, az a képek komponálása és a set design-ok. Már-már tökéletesek és minden helyszínnek más hangulata van. Kiemelkedő a New York-i szoba az üvegkalitkával.
A visszatérő szereplők közül egy valaki lóg ki. Andy Brennan sajnos teljesen elveszett valahol. A régi sorozatban is ő volt a kivétel, de ott szerethető maradt. Most sajnos egy bohóckodó öregembert látunk, aki, mint a növésben lévő tinédzser, nem tud mit kezdeni a nagy termetével.
A többi régi karakter – akikkel eddig találkoztunk – mind vagy fejlődött (egyelőre Bobby a legnagyobb meglepetés) vagy maradt, de a mai korához, külsejéhez igazítva.
Az újak közül Lucy és Andy fia (ne olvass utána ki játssza!) a legizgalmasabb. Nagyszerűen mondja azt a közhelyekkel teletűzdelt monológját, amiben külön kitér az árnyék természetére. A négy résznek egyik legjobb pillanata ő.
A másik, mikor a visszatérési jet laggel küzdő Dale ráismer végre valamire: a kávéra. De az sajnos nem egy „damn fine cup of coffee”. Pedig kaphatna végre egy erős kávét, hogy felébredjen a négy részen keresztül húzódó bóklászásból és kezdetét vegye a történet.
Az első 2 részt Frank Silvanak („Bob”, 1995-ben hunyt el) és Catherine Coulsonnak ajánlják. Coulson, a Tuskó Lady, megjelenik az első részben is. A forgatást 2015. szeptemberének elején kezdték, ő pedig szeptember 28-án meghalt, így csak pár megjelenését tudták leforgatni.
Úgy érdemes nézni ezt az évadot, hogy semmit nem tudsz róla – kik térnek vissza, kik lesznek új karakterek, merre vezethet Dale útja.
eddig
fényfestők. 